Japán legendák II.

Ezeket a japán legendákat egyenként gyűjtöttem össze.

Az elátkozott Kleenex reklám

1986-ban a Kleenex forgalomba hozott három japán zsebkendő reklámot, melyben egy nő szerepelt fehér tóga-szerű ruhát viselve, illetve egy kisgyermek japán ogrénak öltözve, szalmán ülve. Minden egyes reklámfilm hátterében az „It’s a Fine Day” című zeneszám szólt Jane & Barton előadásában. Sokan rendkívül megrázónak tartották az egész reklámot. Sokan úgy vélték, a háttérben szóló zene egy német átokra hasonlít, habár a dalszöveget angolul éneklik. Páran azt is állították, hogy ha YouTube-on pontban éjfélkor nézik meg a reklámfilmet,
az eltorzul, közvetlen mielőtt összeomolna a videó lejátszó. A reklám nyugtalanító hangulata miatt sok pletyka terjedt el a kisfilmekben szereplő színészek korai elhalálozásáról, köztük a főszereplő színésznő, Matsuzaka Keiko haláláról, eszét vesztéséről illetve arról, hogy démon gyermeket vár.

Tényleg fura reklám (láttam), de azért kicsit eltúlozták. Szerintem.

Végzetes Utazás

A történetben egy magányos taxi vezető egyedül rója az éjszakai utakat. A legenda szerint a sötétségből egy ember jelenik meg hirtelen az úton, megállásra kényszerítve az autót. A személy beül a taxi hátuljába és megkéri a sofőrt, vigye egy olyan helyre, amiről az még sosem hallott. Mihelyst a vezető ezt meg is említi, megnyugtatják, hogy pontos utasításokat fog kapni az irányt illetően. Az utas ezután rendkívül bonyolult és furcsa irányokat ad meg, amelyek hosszú időn keresztül kihalt utcákon és sikátorokon keresztül vezeti őket, néhány esetben még a várost is elhagyva, vidékre indulva. Miután ilyen régóta utaznak, és még mindig nem jutottak el sehová, a sofőr nyugtalan lesz. Hátrafordul, hogy megkérdezze utasát, pontosan hol is vannak – de döbbenten konstatálja, hogy a járműben csak ő ül egyedül. A taxis ekkor visszafordul a kormányhoz, elindul, csak hogy lehajtson az út széléről bele a szakadékba, szörnyet halva.

Jinmenken (Emberarcú kutya)

A jinmenkenek olyan emberarccal rendelkező kutyák, akik állítólag az éjszaka folyamán jelennek meg japán városi területeken, és hihetetlen sebességgel rohannak országutak mellett. A jinmenkenek tudnak beszélni, de bizonyos feljegyzések szerint rendkívül udvariatlanok, vagy arra kérnek, hagyd őket békén. A legtöbb japán városi legendától eltérően ezek az emberarcú kutyák nem valószínű, hogy bárkit is megölnének, aki találkozik velük. Megszökött kísérleti alanyoknak, illetve autóbalesetet szenvedett állatok szellemeinek tartják őket. Páran úgy tartják, hogy a jinmenkent látott szemtanúk csupán csak japán makákókkal találkoztak, amelyekre ugyanúgy jellemző a négy lábon való közlekedés, a kutyaszőr szerű szőrzet, illetve az emberszerű arc és hangok.

Kokkuri-san

Kokkuri a japán verziója az úgynevezett ouija tábláknak, amely a Meiji korszak idején vált híressé. Boltban vásárolt előre megalkotott táblák helyett a játékosoknak papírra kell hiraganákat írniuk és egy pénzérmére kell helyezni az ujjukat mielőtt kérdéseket tennének fel Kokkuri-szannak. Ez a játék főleg középiskolások körében terjedt el, és a nyugati oujia táblához hasonlóan rengetek pletyka és legenda övezi. Néhány ilyen történetben Kokkuri-szan csak a haláluk időpontját mondja el a játékosoknak, mások szerint Kokkuri-szantól bármit kérdezhetnek, viszont magát a játékot szabályszerűen kell befejezni; rendesen el kell köszönni Kokkuri-szantól mielőtt otthagyjuk a játékot, illetve bizonyos verziók szerint a játékban használt eszközöket egy bizonyos időlimiten belül el kell adni, pusztítani. Ha nem így tesznek, az a játékosoknak balszerencsét, rosszabb esetben halált okoz.

Kunekune

Kunekune egy modern városi legenda egy távoli kísértetről, amelyet meleg nyári napokon lehet látni széles és nagy rizs- és árpaföldeken. A szemtanúk egy torz fehér tárgynak írják le, mintha egy nagy, vékony papírcsíkot látnának, esetleg egy fehér, fodrozódó könnyed anyagdarabot, melyet mintha erős szél fújna, még szélcsendben is. Azt állítják róla, hogy aki megpróbálja közelebbről szemügyre venni, az megőrül, aki pedig megérinti, az abban a pillanatban szörnyet hal. Az első beszámolók a Kunekunéről azonos időben jelentek meg különböző weboldalakon. Valószínűleg ez a jelenség helyi japán szellemtörténeteken alapul, amelyekben a madárijesztők éjjelente életre kelnek (vagy akkor, ha valaki túl sokat nézi őket). Sokan úgy tartják, hogy akik állítólag találkoztak a Kunekunével, igazából csak egy szélfútta madárijesztőt láttak.

Az 1932-es tűzeset és a nők fehérneműje

1932 december 16-án a tokiói Sirokija Áruház tűzesetben 14-en vesztették életüket. Míg a tűz tartott, sok kimonót viselő eladónő kényszerült a kilencemeletes épület tetejére. Később elterjedtek olyan pletykák, hogy néhányan közülük nem voltak hajlandóak a tűzoltók biztonsági hálójába ugrani. A hagyományos kimonók alatt a nők nem viseltek fehérneműt, éppen ezért féltek, ha ugranak, ruhájuk nem fogja rendesen takarni testüket és ezáltal mindenki előtt megszégyenülnek. Inkább a halált választották. Ez a hír olyan széles körben elterjedt, hogy még Európában is hallottak az esetről. Állítólag a tűzeset után az áruház vezetősége kötelezte az eladónőket alsónemű viselésére a kimonó alatt, s később ez a szokás máshol is elterjedt.
 Inoue Soichi, a Japán Tanulmányok Nemzetközi Kutatóközpontjának japán szokásokkal és architektúrával foglalkozó professzora később tagadta a hír hitelességét. Inoue szerint az emberek többségét sikerült a tűzoltóknak kimenekítenie, és a halált választó szemérmes nők története csupán a nyugati embereknek lett kitalálva. Az álhírt több könyvben is megemlítették, párszor még a Tűzoltási Ügynökség által kiadott példányokban is. Ezenfelül Japánban sokan úgy tartják, hogy a Sirokija Áruház tűzesete volt az a fordulópont, amely elindította a japán ruházkodás átalakulását, nyugatiasodását – habár erre nincs bizonyíték.

Webhely, ahonnan válogattam: https://hu.wikipedia.org